Első hét

Skrillex: First of the year

Nicki Minaj: Starships

Kiscsillag: Kockacukor

Elvis Presley: A little less conversation

Coldplay: Charlie Brown

Caro Emerald: Back it up (acoustic)

Adele: Chasing Pavements

Hull a pelyhes

 

A könyv, amiről mindenki beszél: A szürke 50 árnyalata

Van egy könyv, melyről mindenki hallott, rengetegen olvasták és olvassák, és persze mindenki beszél róla. Valaki azért, mert teljesen beleszerelmesedett, valaki pedig azért, mert annyira rossznak tartja, hogy úgy érzi beszélnie kell róla. Ez a könyv nem más, mint A szürke ötven árnyalata.

Természetesen én is elolvastam. Azt gondoltam, ha már az összes bestseller listát meghódította, és tervezik a megfilmesítését, akkor annyira nem lehet borzasztó. Most itt mondhatnám sablonosan, hogy „De, lehet ilyen rossz.”, de ez nem lenne igaz. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy utálom vagy imádom-e ezt a könyvet.

Mikor elkezdtem olvasni azt hittem, hogy az Alkonyat került újra a kezembe: egy tapasztalatlan lány beleszeret egy titokzatos, rendkívül jóképű férfiba, és próbálja kideríteni, mi lapul a kiegyensúlyozottság álcája mögött. A regény előre menetele során sem nagyon változott meg a véleményem a főhősnők hasonlóságáról. Olyan volt, mintha Ana és Bella testvérek lettek volna: ugyanaz a gondolkodásmód (azzal a pasival akarnak maradni mindenáron, aki nem épp a legjobb hatással van rájuk), ugyanolyan külső (vékony testalkat, barna haj, barna szem), és ugyanaz a tesze-toszaság (még a teljesen sík terepen is képesek hasra esni).

Szóval, ha teljesen le akarnám egyszerűsíteni, mondhatnám azt, hogy Ana Bella teljes koppintása. Viszont, ha kitartóan keressük a különbségeket, találhatunk párat. Például Ana valamennyivel önállóbb, mint Bella. Többek között, a könyv végén elhagyja Christiant, a főhősünket, annak ellenére, hogy halálosan szerelmes (persze gyanítom, hogy visszamegy majd hozzá, hiszen A szürke ötven árnyalata a trilógia első kötete). Nem úgy, mint Bella, aki betegesen ragaszkodik Edwardhoz. Valamint Ana nem hanyagolja el a baráti kapcsolatait Christian miatt, sőt fogalmazhatunk úgy is, hogy szembeszáll vele, ha a barátairól van szó. Pontosabban csak barátja miatt kell erősködnie, ő pedig Jose, aki természetesen fülig szerelmes Anaba (mintha Jacobot látnánk, fut egy olyan lány után, aki csak a barátja szeretne lenni).

Miss Steele-nek van egy rendkívül idegesítő szokása. Még pedig az, hogy állandóan a tudatalattijával és a belső istennőjével beszélget, vagy éppen veszekszik. Ez az első pár alkalommal vicces, de utána már felbosszant és a végén már teljesen unalmassá válik. Valamint, engem a „szent szarozás” sem nyűgözött le. Körülbelül ezerszer kellett elolvasnom azt, hogy „szent szar”, egy regényben szerintem nem ilyesmire vágyik az ember, vagy, ha az író így akarja kifejezni a szereplő érzelmeit, akkor nem csak egyfajta csúnyabeszédet kellene alkalmazni, mert már ez is elég unalmassá vált.

Most térjünk át Mr Grey-re. Persze itt is felismerhetőek az alkonyatos beütések. Mintha Edward egyik leszármazottja lenne (testvére nem lehet ugyebár, mert Edward már száz éve halott): vöröses barnán csillogó haj, barna szemek, és titokzatosság köde veszi körül. És persze ő is beleszeret egy teljesen érdektelenül kinéző, tapasztalatlan lányba, aki elindítja őt a változás rögös útján. Mikor elkezdtem olvasni a könyvet azt hittem, hogy Christian Grey-ről is ki fog derülni, hogy valamiféle természetfeletti lény. Ezzel szemben csak egy kissé érdekes az ízlése szexuális téren.

Így jutottunk el ahhoz a ponthoz, ahol ez a könyv több, mint bármelyik Alkonyat könyv. Nem véletlenül az a regény gúnyneve, hogy „mami pornó”. Ráadásul E. L. James nem az egyszerű szexről ír le mindent, pontos részletességgel, hanem a szadomazoról. Amikor Mr Grey megmutatja Ananak a „játékszobáját” én azt hittem, hogy rosszul leszek. Biztos vagyok benne, hogy fejvesztve menekültem volna a pasi közeléből. A szerződésről nem is beszélve. Hogy lehet valaki ennyire beteg, és, hogy lehet valaki annyira ostoba, hogy még ennek ellenére is vele akar maradni. Ezen a ponton megfontoltam, hogy továbbolvassam-e vagy hagyjam az egészet.

Persze továbbolvastam, mert ennek a könyvnek is van egy olyan varázsereje, mint az Alkonyatnak: tudom, hogy giccses, gagyi és semmi valóságos történés nincs benne, mégis muszáj elolvasnom, mert hajt a kíváncsiság, annak ellenére, hogy tudom mi lesz a vége.

Mondhatni, hogy azon a röpke ötszáz oldalon igazából nem történt semmi sem. Végig ment a huzavona Ana belső hangjai között, hogy mit kellene tennie, de természetesen nem jutott dűlőre. Valamint Christian elkezdett megnyílni, amit eddig életében csak egyszer tett meg.

Szóval, akik szerették az Alkonyat könyveket, azoknak A szürke ötven árnyalata sem fog csalódást okozni. Viszont, akik sosem rajongtak a romantikus, itt most erotikus beütéssel is rendelkező regényeket, azok ki sem nyissák ezt a könyvet, mert lehet, hogy erős késztetést fognak érezni arra, hogy cafatokra tépjék a kötetet.